Ahogy teltek-múltak a napok, az én haverjaim egyre magabiztosabban mozogtak a horgászhelyemen.
Volt időm velük foglalkozni, mert a jéghideg vízben továbbra sem volt egy mozdításom sem.
Törtem a fejem,
kísérletezgettem az ősrégi kenyeres csalis-etetőanyagos megoldásokkal is:
Ezért.
Elkezdtem a szoktató etetést.
Minden horgászat végén olyan etetőgombócokat juttattam a vízbe, amelyekbe a bőséges főtt kukorica és a Tímár-mix mellé még apróra mixelt kenyeret is tettem bőven, hátha...
Eredmény: másnap még a vörösbegy is befészkelt a botjaim alá, annyira zavartalan volt ott a környezet:
Mígnem.
Az egyik napon.
A szokásos műszak végi etetés után elindultam ugyan az autómmal hazafelé, de pár tíz méter után eszembe jutott, hogy a hosszúnyelű merítőszákomat ott felejtettem, ezért, hogy ne kelljen megfordulni a szűk úton, félreálltam, és gyalog sétáltam vissza.
Csendben lépdeltem.
És.
Földbe gyökerezett a lábam, amikor megláttam, hogy a Sanyi, meg a Sári, ez a két jómadár, ezt műveli éppen az etetett helyemen:
Hogy ÉN, ezt az aljasságot látva, mit tettem, az majd a következő részből kiderül...
