Amíg nincsenek bevetve a szerelékek, addig se lát, se hall, igazán akkor nyugszik meg kicsit, amikor már legalább kétszer megigazította a kapásjelzőt.
Aztán telnek a percek, (néha órák) és üldögélés közben bőven van ideje, hogy beleolvadva a környezetébe, megfigyelje annak "működését", nagyon sokszor nagyon érdekes életét.
A téli álmot alvó fák, bokrok, sás- és nádszigetek, robbanásszerű tavaszi ébredése is egy izgalmas dolog, de a
vízparti állatok, a parti- és vízimadarak, az üreglakók, a hódok, a vidrák, a rókák, az őzek, a vaddisznók életébe való csendes belelátás néha már igazi csoda.
Nézzük pl. a vadkacsának csúfolt tőkés récéket!
Azok közül is azt a kettőt, amelyikkel érdekes kalandokba keveredtem.
Az első állatmesém róluk szól.
Történt, hogy jégveszte után én már ott tologattam az utolsó úszó jégdarabokat a horgászhelyem előtt.
Cudar idő volt.
A nulla fok környéki, 50-60 km/órás rohamokkal támadó Északi szél szinte felkorbácsolta előttem a vizet, így kezdtem összepakolni.
Pakolás közben figyeltem fel a kacsapárra, amelyik először megpróbált az erős széllel szemben úszni, aztán repülni is, de a szél ezt nem engedte. Küzdöttek szegények, de hiába.
Az én horgászhelyem egy télen is viszonylag tömör nádfal mögött van, így arra gondoltam, hogy oda behúzódhatnának.
Ők is erre gondolhattak, mert egyre közelebb jöttek.
Gyorsan beszedtem a cuccaimat, ezzel mutatva nekik, hogy nem ellenzem a társbérletet.
Kikapaszkodott a kacsapár, és a viszonylag szélvédett helyen tollászkodni kezdett.
Közben hálásan pislogtak felém.
Nnnna, itt kezdődött a mi közös történetünk, de erről majd a következő részben....
Addig is egy rövid videó a szélviharos "beszállásolásukról".
