A kacsapár viszont komolyan vette a társbérletet és szépen belakta magát a horgászhelyemen. A pár méterre lévő fészkükből már röppentek is felém, amikor megérkeztem.
Türelmesen megvárták, amíg
kipakolok, felcsalizok, de az etetőkosárba vagy az ólomra nyomott etetőanyagot már árgusan figyelték, mert abból ugye bármikor leeshet a földre egy-egy szem kukorica.
Úgy, de úgy tudtak ilyenkor nézni, hogy a kukoricás etetőanyagból egyiküknek is, másikuknak is adtam egy kis kupacnyit.
Amikor már bevetettem a készségeimet, és ők is bepuszilták a csemegét, szépen leheveredtek a közelemben.
A lassan-lassan felmelegedő időben így tettem én is.
Mert a reménytelenül kapástalan időszakban mit csinál a nyugdíjas horgász?
Ücsörög a székében, és bizony...(csak egy kicsit!) ... elszunyókál.
Illetve.
Szunyókál-na!
Mert.
Érzem, hogy valami koppan a horgászcsizmámon.
Aztán megint.
Lenézek, hát a kacsapár egyik tagja, a tojó, ütögeti a csőrével a lábfejemet.
Csak neeeem?!
Hát nem.
Pedig azt hittem, hogy kapásom van, ő látta, és ezért ébresztett fel.
Beláttam, hogy ez már tényleg mesébe illő dolog lenne, így empatikusan arra következtettem, hogy őkigyelme enni kér.
Kapott.
Amíg csipegették a kukoricaszemeket, én sem tétlenkedtem.
Elneveztem őket.
A színtelenebb tollazatú tojó lett a Sári, a türkizkék nyakkoronáját büszkén viselő gácsér a Sanyi nevet kapta tőlem.
Az elkövetkező napokban Sanyi és Sári mindig végig velem volt a horgászataim alatt.
Azt mondtam HORGÁSZATAIM?
Hja, a horgászat egyik kelléke a HAL.
Ami viszont eddig egy szál se.
Nem keseredtem el a több napi kapástalanság miatt, hanem törtem a fejem és kitaláltam valamit.
Erről lesz szó a következő részben....
