Lehetne ide számtalan horgászviccet írni, de az valahogy mégsem lenne az igazi.
Mert.
A legőszintébb nevetés az, amikor a saját magunk bakijait, a horgászataink alkalmával velünk valóban megtörtént eseteket nevetjük ki jóízűen, újra és újra átélve a tényleg nevetséges eseteket.
Kezdjük!
Ölbői bojlis tó.
Valamikor 2019 nyarának egyik estéjén.
Három egymás mellett lévő faházban vagyunk 2-en, -2-en.
Régi, összeszokott baráti társaság.
A négynapos bojlizás 2. estéjén éppen a 6-os faházban lakók készítették a vacsorát mindannyiunknak.
A házak, az előttük levő stégekkel, olyan 30-40 méterre vannak egymástól.
Minden stégen a bottartó állványokon 4-4 bot.
Ahogy bojlizáskor szokás, RÁDIÓS elektronikus kapásjelzőkkel, így nyugodtan vacsorázunk, mert ha kapás van bármelyik boton, hamar ott tudunk teremni.
Gondoltam én.
Hogy így van.
De mégsem így lett.
Mert amint a jóízű vacsora (meg a söröcske is) lecsusszant, ballagok vissza a botjaimhoz.
Hoppá!
Az egyik swinger lezuhanva.
De miért nem jelzett a zsebemben lévő rádiós jelzőőőő?
Bevágok.
És jó erős rándítás jelzi a túlvégről, hogy ott is észlelték.
Előre dőtöm a botot, csévélek párat.
Megint előre dőtöm, és pumpálok.
Bazi nehéz!
Háá' mekkora ez a hal?
Küzdök.
Már jó 10 perce.
Néha úgy érzem, ha nagyon nehezen is, de közelebb jön a hal.
Folyik rólam a víz.
Érzem a zsinórvégi mozgást, de egyre nehezebben bírom tartani.
A damilom egyre közelebb kerül a jobb oldalamon lévő sűrű nádashoz.
Márpedig, ha oda bemegy...
Minden erőmet beleadom, de a damil mégis a nádashoz közelít...
Stégtársam megérkezik.
Szólok neki, hogy vegye át tőlem, mert én már nem bírom.
Már éppen venné is át a karikába hajló botot.
Amikor.
A nád parti részéről, a hátunk mögül megszólal egy hang:
... mi vagyunk a nádas túloldalán...ha egy kicsit engednének a barátomnak, akkor ott ő ki tudná venni........
Ó, hogy az a.....!
Rövidítek.
Amíg mi a vacsorázgattunk, az egyik botomon lévő csalit megkívánva, egy termetes ponty felakasztotta magát a horgomra, és beleúszott a nádas túloldalán horgászó idegen horgásztárs damiljába.
Ő örömmel bevágott, elkezdte a fárasztást, de akkor érkeztem meg én.
Egymásról mit sem tudva, egymás "ellen" küzdöttünk a pontyért.
Mit ne mondjak, életem legnehezebb fárasztása volt.
A szomszéd a maga 100 kilójával elég kemény ellenfélnek bizonyult...
A hal egyébként az én horgomon volt, és kicsit meghaladta a 8 kilót.
Még ma is sajog a vállam, ha arra a fárasztásra gondolok.
És.
Még ma is hangosan röhögök magamon, hogy eszembe se jutott, hogy azért ilyen nehéz a fárasztás, mert a nádas mögött 100 kiló dolgozik....
