Valamikor, hajdanán azért fogtak halat az emberek, hogy megegyék.
Azóta kicsit
változott a helyzet.
A mai nyugdíjas horgászok, (köztük én is) megrökönyödve néztük, amint ifjonc szomszédunk egymás után fogja a szebbnél szebb halakat, és némi fotózkodás után visszaereszti őket a vízbe.
Hát horgász az ilyen?
Nincsen ennek halat szerető családja?
Netán szórakozásból horgászik?
Lassan-lassan rájöttünk, hogy igen, ő sportból, szórakozásból horgászik, és nem azért, hogy a kifogott halat hazavigye.
Ez volt a ráébredés időszaka, amikor a nyugdíjas horgász rájött, hogy ÍGY is lehet.
Megfogni és visszaereszteni.
Az az angol szó, az a ... rele-micsoda még most sem jön a nyugdíjas horgász szájára, de ma már tudja, hogy nem mindenki a halászlébe valóért horgászik.
Egyrészt ma már a halak védelme érdekében bevezetett szigorú kvóták és alsó-felső méret- és súlyhatárok bizony a nyugdíjas horgászra is kötelezőek, másrészt azért már ő is megízlelte azt a csodálatos érzést, amikor egy hal visszakapva szabadságát, a vízbeengedéskor jól pofánfröcsköli.
Saját magam is átmentem ezen az átalakuláson, bár nekem soha nem okozott lelki problémát egy-egy gyönyörű példány megkímélése a pikkelyezéstől-szeleteléstől.
Az indító képen, az a 25+-os gyönyörűség is bizony jó 30 éve eregeti a víz alól a buborékokat, hát a félórás fárasztása után hogy is gondolhattam volna arra, hogy...
Ma már, nyugdíjas horgászként, bár nagyon szeretem a halászlevet, én sem csak a fazékba-sütőbe valóért horgászom.
Sőt!
Bár a zsákmányszerzés ösztöne még megmaradt bennem, de manapság már csak annyi halat viszek nagynéha haza, amennyit mi ketten Anyóval, jóízűen elfogyasztunk.
